2014. október 17., péntek

MI VAN VELEM? - SZERETLEK BOSZNIA

Azt hittem a most következő hétvégémet a családommal töltöm; de nem. Csak félig-félig. A szombat még oké, vasárnap meg már forgatás, de legalább ott lesz Koppány fiam is. Azért inkább irigylésre méltó dolog ez, mit sajnálatra. Épp tegnap előtt értem még haza Boszniából, erről mesélek egy kicsit.Öt napba annyi élmény, annyi jó jutott, ami talán egy életre is elegendő, persze nem mennyiségben -de mennyiségileg is elég lehetne mondjuk úgy egy évre.
Remélem a héten lekörmölöm a legalább két részes cikket, úgy, hogy a történet sarkköveit fel nem fedve azért elárulhatom, hogy hosszú idő után újra bosnyák földön lenni, számomra valamiféle önmagamhoz való transzcendens visszatérést hozott. A kőkemény munkában barátom-operatőröm bajtársiasan segített, búsult, izgult, félt és örült velem együtt.
 
 
Kicsit féltünk az aknamezőn, (én még a vad szurdokban, a zúgókon átsikló csónakban is) együtt borzongtunk a szellemkastélyban és csodáltuk az elemi ösztönöket korbácsoló kőszobrokat az elhagyatott várban ahol (f)elszabadult fantáziánk sugallata szerint orgiába torkolló fekete miséket rendeztek.
Mesék, babonás történetek helyszínére csöppentem, a rejtett mélyben hömpölygő illatos töredékeket mind felszedegettem.
Boszniát, az itt élő embereket csak az értheti aki tisztában van azzal, hogy az élet itt úgy folyik ahogy a Dinár mészkő hegyeiben a búvópatakok, a hegy sötétjében összegyűlő ezer és ezer éves kristály víz a tegnap lehullottal, aminek csak egy része, megjelenési formája a  barlangból harsányan kitörő folyó...

Ivo Andrics. Irodalmi Nobel díjas. A vezír elefántja kis elbeszéléséből talán jobban megérthető a facsarodott, de élettel teli, gyönyörű és szomorú balkáni lelkület. Ráhangolódtam, megéreztem, átadtam, megadtam magam, és minden porcikám különös jelfogóként bizsergett, szívtam magamba a fűszeres boldog meleg Boszniát mint ahogy a szivacsos mészkő hegyek a tavaszi langy esőt.

Csak felszín. Csak surranó tükör-folyó a horgászat, a forró sarki burek, a zaccos török kávé, a rádióból szóló etno-populáris keleti zene, a tagba szakadt szép lányok titokzatos mosolya, az imám elcsukló és erősödő hangja,  lőszer  a csipkésre lődözött falakban... mind csak a felszín. A mély rejti a titkot, ahogy az Una a galócáit. Az egyik este ott jártam -talán álom talán nem-, a mélyben és nem akartam elhagyni Boszniát. Fájt a búcsúzás.


Nincsenek megjegyzések: